Boris Terral: "Színészként a poklok poklát is boldogan bejárom, magánemberként azonban a nyugalmat szeretem." 

A Napkirály hű szolgálatában

Olasz kuktaként kezdte a francia udvarban, zenei tehetségének köszönhetően azonban már húszévesen a királyi zenekar élén állt. Giovanni Battistából így lett Jean-Baptiste, a Lulliból Lully, de legfőképp: XIV. Lajos, a Napkirály "aranya". 

Táncol a király címen, belga–francia–német koprodukcióban róla forgatott most nagyszabású kosztümös filmet Gérard Corbiau, a Farinelli rendezője. Lullyt, a Nap muzsikusát Boris Terral játssza, akit az elmúlt öt év alatt tíz alkotásban láthattak a francia mozinézők. 

Lully és XIV. Lajos mellett van azonban egy harmadik főszereplője is Corbiafilmjének. Moliére, az író. Ez a nagy trió, vagy ha úgy tetszik, ez a nagy erejű szellemi triumvirátus akkor kezd széthullani, amikor az intrika és a hatalom feldúlja barátságukat. Lully tizennégy évesen szobapincérként került Franciaországba, huszonegy évesen pedig már az ifjú Napkirállyal táncol mint legkedvesebb zeneszerzője, odaadó koreográfusa és hűséges társa. Lully lángolása, rajongása a mindenre nyitott XIV. Lajos iránt a szó legnemesebb értelmében: plátói szerelem. Halála napjáig úgy gondolta, hogy barátjának ugyanakkora szüksége van rá, mint neki a királyra. 

Boris Terral eszményi Lully. Gérard Corbiaszerint nagyon sok az alkati hasonlóság közte és a zeneszerző között. Férfias vonzerejével, érzékenységével, fizikai adottságaival rengeteget hozzá tudott tenni a megírt figurához. 

A választás tehát tökéletes. 

Hogy milyen feladat várt a forgatás megkezdése előtt a rokonszenves francia színészre? 

– Nehéz, megerőltető, sőt kimerítő edzésekre jártam – mondta Karlovy Vary idei fesztiválján. – XIV. Lajos udvarában ugyanis napi három órát a fegyverekkel gyakoroltak a nemesek, újabb három órán át pedig a tánctudásukat fényesítették. A film néhány jelenetében ráadásul vezényelek is, ami azt jelenti, hogy a dirigensi pálcával is meg kellett tanulnom bánni. Természetesen nem ez volt a legnehezebb. A legtöbb energiát az edzések emésztették fel. Kollégáim zöme gyakran nyilatkozza, hogy három hónapos felkészülés után szinte bármit el tudnak sajátítani. A táncot vagy az éneklést ugyanúgy, mint a bokszolást vagy a hegymászást. Szerintem ez egyáltalán nem így van. Aki például azt állítja magáról, hogy három hónap alatt megtanul hegedülni, az sértő lehet minden hegedűművészre, akik pályakezdésük óta napi három órát gyakorolnak. 

Filmbeli kollégáihoz hasonlóan, gondolom, ön is boldogan öltötte magára a korabeli jelmezeket. 

Nem hiszem, hogy van színész, aki ne álmodozna arról, hogy egyszer, legalább egyszer az életében egy ilyen drága, kosztümös filmben játszhasson. Őszintén szólva, én is régen vágytam már erre. Kamera előtt vívni, lovagolni, súlyos kosztümöt, rizsporos parókát viselni általában azt jelenti: valami nagy-nagy kalandban van részünk, amire a civil életben nincs lehetőségünk. Lullyként nekem most egy régi álmom valósult meg. Az elsődleges szempont természetesen mindig a figura. A szerep íve, súlya, nagysága. Lully szerepe remek lehetőség a színész számára, hiszen a franciák mind a mai napig nem nyugodtak bele, hogy a francia opera megalapítója, aki harminc évig állt az első helyen XIV. Lajos udvarában, olasz nemzetiségű volt, s ráadásul nem is a felsőbb réteget képviselte, hiszen a nép fiaként jutott a Napkirály közelébe. 

XIV. Lajost a francia film új sztárja, Benoit Magimel, Moliére-t pedig a már nagy öregnek számító Tcheky Karyo játssza. Mi volt a közös nevező hármójuk között? 

Inkább a "ki?"-re tudok választ adni. Az ugyanis a rendező volt. Rengeteget beszélgettünk a forgatást megelőzően. Az összes közös jelenetünket átvettük. Gérard még a beállítások képét is lerajzolta nekünk. Pontos koreográfiával szolgált, hogy ne a kamera előtt keresgéljük a legjobb megoldást. Mind a hárman megkaptuk a forgatás pontos menetét. Gérard nagyon sokszor idézte Orson Wellest. Főleg azokat a mondatait, amelyekkel az alkotóképesség erejét fogalmazta meg. Eleinte furcsálltuk, később azonban már izgalmas játéknak vettük, hogy minden találkozás után házi feladatot kaptunk. Otthon kellett kidolgoznunk egy-egy jelenetet. Azokat az epizódokat, amelyekben egyedül álltunk a felvevőgép elé. Gérard mindig csak a kezdőrúgást adta meg a szituációhoz, a gólt nekünk kellett berúgni. Szerintem érezhető is a filmben, hogy volt időnk a felkészülésre, hogy minden képsort alaposan átgondoltunk. 

Legutóbbi filmjeinek egyikét, az 1999-ben forgatott Egy mindenkiért címűt Claude Lelouche rendezte. Vele is hasonló módszerrel dolgozott? 

Lelouche egészen más típus. Felhívott, hogy látni szeretne, s miután alaposan megnézett, azt mondta: tiéd a szerep, és azt csinálsz belőle, amit akarsz. Lelouche hatalmas mestere a mozinak. Voltak helyzetek, amikor még a súgó szerepét is magára vállalta a forgatás során. 

Ha most beülhetne a nem létező időgépbe, melyik kornál nyomná meg a stop gombot? 

Az őskornál. … Miért néz rám ekkora szemekkel? 

Meglepett. Azt hittem, húzna vissza a 17. századba, és meg sem állna a Napkirály udvaráig. 

Egy évig forgattuk a filmet. Ennyi elég is volt a 17. századból. Nehéz időszak volt. Főleg nálunk, Franciaországban. Bár a társadalom úgy épült fel, akár a piramis, annak a csúcsán állt a király, én mégsem szeretnék abban a korban élni. Színészként a poklok poklát is boldogan bejárom, magánemberként azonban sokkal jobban szeretem a nyugalmat. 

A nyugalom nem mindig hajtóerő. 

Hajtóerőnek a zene is megteszi. Zenére tanulom a szöveget, zenét hallgatok, ha vezetek, azzal alszom el, azzal ébredek, és … elárulom: nálam szeretkezés közben is szól a zene. Természetesen mindig más. A helyzethez vagy a másik félhez illő. 

A színpadon mennyire járatos? 

Nem tartom magam kimondottan filmszínésznek. A színház ugyanolyan fontos számomra, mint a kamera. Most a Nők iskolájában próbálom Horace szerepét. Előbb svájci turnéra visszük az előadást, aztán Franciaország különböző nagyvárosaiban mutatjuk be, s csak ezután tűzzük ki a bemutató napját Párizsban. 

Neves otthoni kollégája, Jean-Marc Barr, A nagy kékség búvára már a harmadik filmjét is megrendezte. Önt nem foglalkoztatja hasonló gondolat? 

A legjobbkor kérdezi. Tegnap ugyanis a kamera mögött álltam – álmomban. S ha az álmok nem hazudnak, akkor a valóságban is rendezhetek majd. Óriási kísértést érzek. Önmagamat biztosan nem fogom rendezni soha, de van jó néhány kollégám, akivel szívesen dolgoznék. Akár filmben, akár színházban. De ha választhatnék, akkor előbb a színházban. A próbák hangulata, az előadás utáni intenzív együttlét élménye semmivel sem pótolható. 

Átgondolta már, miért választotta ezt a pályát? 

Ezerszer. És mindig ugyanoda jutok: nekünk sokáig nem volt televíziónk. Úgy érzem, ennek a hiánya vitt a moziba, ott pedig már csak arról ábrándoztam, hogy egyszer a vászonra is felkerüljek. Most ott vagyok, és ez hatalmas boldogság nekem.

(SZABÓ G. LÁSZLÓ interjúja 2001 ugusztus 27-én jelent meg az Új szó című Szlovákia- i magyar napilapban.)